Fergeteges évadnyitó az Aradi Kamaraszínházban

Az aradi színház nagytermében ma, kedden este a Kamaraszínház évadnyitó előadásán csak azért nem lógtak a nézők a csillárokon is, mert nincsenek csillárok. Aradon „emberemlékezet óta” nem kísérte ekkora érdeklődés helyi magyar társulat előadását, mint most, nem véletlen, hogy körülbelül kétszer akkora volt az igény az éves bérletekre, mint ahány hely van a színházban, mondta bevezetőjében Tapasztó Ernő, a társulat művészeti igazgatója. Bognár Levente alpolgármester pedig szintén az előadás előtt szólt a közönséghez, érzékeltetve, hogy komoly politikai lobbi szükségeltetik ahhoz, hogy a város támogassa a magyar társulatot. Az évadnyitó előadás megválasztása telitalálatnak bizonyult, hisz Örkény István Tóték című darabját pont olyan könnyű elrontani, mint sikerre vinni. Szerencsére a rendező és a színészek a rendhagyó elemek beleszövésével is sikerre vitték. A színpadon nincsenek dobozok, az őrnagyot Harsányi Attila Örkénytől messze eső játék- és stíluselemek összeszövésével gyúrta tökéletessé úgy, hogy közben Geltz Péter Tótja, Éder Enikő Ágija, Bacskó Tünde Mariskája már közelebb áll a szerző eredeti koncepciójához. A Lung László Zsolt által megformált postás pedig keretbe rázta a történetet, másképp az elvont, de a ma emberéhez szóló rendezői gondolatok kudarcba fulladnak. Balog József rendező szerencsére teleszórta a darabot tucatnyi „nemszájbarágós” elemmel, kár, hogy ezek csak elvétve csattantak a nézőtéren, holott bátrabb nevetést, felkacagást érdemeltek volna. Mert a Tóték elsősorban groteszk családi tragédia, s csak sokadsorban megnevettető vígjáték, ahonnan a néző széles mosollyal távozik. Körülbelül egy hónappal ezelőtt volt alkalmam megnézni a darab nyersebb változatát, s nyugodt szívvel állíthatom, hogy az eltel hónap alatt a rendező, a színészek elképesztően sokat dolgoztak, módosítottak, alakítottak, hogy a Tóték az Aradi Kamaraszínház eddigi legjobb darabjává gyúrják. A lécet most, az ötödik születésnapon a magukat magyarnak valló, de a társulatot fúró egyének, csoportok és alázatos holdudvaruk aknamunkája ellenére rém magasra tolták, mi, nézők pedig ennek csak tapsolhatunk. Mert az Aradi Kamaraszínház az aradi magyaroké, ezt senki, sehonnan nem veheti el tőlü(n)k. Kiváló ötletnek bizonyult, hogy az előadás végén Tapasztó Ernő a színpadra hívta a társulat összes munkatársát, kollégáját, akik a függöny mögül dolgoznak öt éve azért, hogy ezek a darabok rendben lefussanak, egyáltalán, ez a színház lélegezzék. Szóval, magyar örömünnep volt a színházban.

Irházi János