„Amit magunk számára kérünk, azt nem akarjuk mástól elvenni” [AUDIÓ]

 „Csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni” – állítja Hegel. Sok mindent jelenthet és sokféle módon értelmezhető a hegeli állítás. Ma minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a 19. századi magyar történelemben az 1848-49-es forradalom a megújulásra tett kísérlet volt, s bár nem volt sikeres abban az értelemben, hogy elérte volna azonnali célját, a modern nemzetté válás a magyar szabadságharc nélkül ma már nem képzelhető el. A megújulásra való képességét biztosította a nemzet, és a szabadságharc öröksége továbbra is ki nem apadó forrása a szabadság iránti vágynak, olyan hajtómű a nemzet testében és lelkében, amely még a 20. század sötét évtizedeiben is kellő erőt adott a túléléshez.

Hölgyeim és uraim, tisztelt szabadságszerető emlékező közösség!

„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megérti ezt az áldozatot, bár az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit nem tettem volna életemben. Mert nemsokára Isten legnagyobb ítélőszéke elé állok. Ő adta a szívet, a lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide, és milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok! A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját. Csak egy igazi forradalom, a világ forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

De Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e?”

Tizenhárom ember tizenhárom gondolata: egyetlen vívódás és fohász az igazságtalan halál előtt.

Tizenhárom olyan férfira emlékezünk ma, aki számára a szabadság helyett, amelyért harcba szállt, a bitófa és a golyó adatott meg.

A szabadság helyett a halál jutott nekik. Életükkel és halálukkal képesek voltak megújítani egy nemzet jövőjét, önmagáról való gondolkodását, példájuk erőt és hitet adott ahhoz, hogy a kollektív emlékezetben a szabadság iránti vágy megmaradjon, újra és újra fellángoljon, továbbéljen.

A halálos ítélet értelmi szerzői elrettentő példát szerettek volna állítani mind a magyarok, mind a térség más szabadságszerető népei elé. Szándékuk nem ért célba, mert nem számoltak azzal, hogy az egyes embert el lehet pusztítani, ideig-óráig hallgatásra lehet kényszeríteni, de van valami, van az a csendes forradalom, a szabadság parázsló szeretete, amelyen nem fog a golyó, és nem fojtja meg a kötél.

Az itt kivégzett tizenhárom katonai vezető áldozata volt az abszolutizmus arrogáns önkényének és hőse egy nemzetnek. Hiszen mindaz, amit tettek nem önös érdekből cselekedték. Igazságért kiáltottak, szabadságért harcoltak, a magyar nép nevében tették mindezt úgy, hogy közülük sokan nem is voltak magyar anyanyelvűek. Emberi nagyságukat csak növeli, hogy a magyar forradalom hármas jelszava számukra egyben erkölcsi kötelesség is volt. Üzenet ez a mának és üzenet a holnapnak is: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté vagy egy népé. Nem lehet egy nép szabad mindaddig, amíg a vele együtt élő más nemzetek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ma nekünk a szabadság nemzeti identitásunkat, annak megőrzését és erősítését jelenti.

Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nyelvünket és kultúránkat szülőföldünkön akarjuk megőrizni.

Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem akarjuk másodrangú állampolgároknak érezni magunkat saját hazánkban, és amit magunk számára kérünk, azt nem akarjuk mástól elvenni. Mert a román többség nem lesz kevésbé szabad, ha nem korlátozza anyanyelv-használatunkat, nemzeti szimbólumaink használatában nem akadályoz, és a román gyerekek sem veszítenek semmit, ha a magyar vagy más nemzetiségű iskolások saját anyanyelvükön tanulnak.

Ma nekünk a szabadság azt is jelenti, hogy nem a honvédelmi miniszter mondja meg, hogy miről beszélhetünk, és miről kell hallgatnunk. Ezt nem tudjuk elfogadni, ebből nem kérünk! Neki és a hozzá hasonlóan gondolkodóknak is üzenjük innen, hogy a mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet.

Kedves barátaim, tisztelt emlékező közösség!

„A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni” – vallotta a 20. század egyik nagy szabadságharcosa. Igaz ez az egyes emberre az élet mindennapi küzdelemiben, és talán még inkább igaz a népekre, nemzetekre.

Hölgyeim és uraim, a mi tájainkon és a mi ezer esztendős történelmünkben számos kudarc, bukás krónikáját jegyezték le. A történelemkönyvekben ezekből van több, ám amit sokszor nem rögzítettek a krónikások, vagy felületesen letudták néhány mondatban, az a számos felemelkedés, talpra állás, az otthon újrateremtése, a szülőföld megőrzése. Ez az igazi dicsőség! Képzeljük el egy percre, hogy a 48-49-es szabadságharc kudarca után nincs talpra állás, nincs valamilyen újrakezdés. Képzeljük el, hogy magába roskad a nemzet és nem képes az építkezésre. Gondoljunk bele abba, hogy őseinknek hányszor és hányszor kellett újrakezdeniük a harcot, hányszor és hányszor kellett talpra állniuk, az otthont újjáépíteniük, az elkeseredést, a kishitűséget legyőzniük. És képzeljük el mindezt, mert ma pontosan 125 éve annak, hogy a Szabadság-szobrot köztéren felavatták. Gondolta-e azt valaki 1890-ben, hogy 1923-ban előbb bedeszkázzák, majd két évvel később lebontják a szobrot? És ki hitte volna 1925-ben, hogy a Szabadság-szobrot 74 év rabságra ítélik? És mindezek után, ki hitte volna a kommunizmus utolsó éveiben, hogy ez a szobor néhány év múlva kiszabadul a rabságból és ismét köztéren fog állni teljes pompájában?

Igen, hölgyeim és uraim, minden nemzedék életében lehetnek sikerek, de jöhet bukás és kudarc is. De minden nemzedéknek kell tudnia talpra állni, kell tudnia továbblépni, tudnia kell újrakezdeni, ha kell, ismét felépítenie a lerombolt házat, megtölteni élettel, alkotni és értékeket létrehozni. Arra tanít bennünket 1849 és 1849, arra tanít bennünket a történelem, hogy igen, kell tudni áldozatot hozni, kell tudni megújulni, kell tudni előre tekinteni. Arra tanít bennünket a magyar szabadságharc, hogy aki szereti a nemzetét, az annak nemcsak a múltját szereti, hanem tevékeny a jelenében, és felelősséget vállal a jövőjéért.

Kedves barátaim!

Az emlékezés látszólag a múltról szól, de igazából mindig a jövő felé tekint. Kicsit aggódva ugyan, de reménykedve és abbéli hitünket megerősítve, hogy a szabadság iránti szeretetünk hajtóműve lesz minden jövőbeli cselekedetünknek.

Főhajtással tisztelgünk a tizenhárom aradi vértanú előtt, és bár a 21. században a mi harcunkat más eszközökkel kell megvívnunk, az ő példamutatásuk, áldozatkészségük, konok hitük, és kifogyhatatlan reményük segítségünkre tud lenni életünk minden napján.