Kapocs a Maros – vízitúra Aradtól Szegedig

Alapítványunk Szegeden működik, és igyekszik támogatni a szegedi vízi élet szereplőit, ugyanakkor kapcsolatban van a Dél-Alföld további egyesületeivel is. Nagyon megörültünk, hogy az ERASMUS+ keretében idén lehetett pályázni sport témájú projektre. Még nagyobb volt az örömünk, amikor megtudtuk, hogy a sportszakemberek mobilitása kategóriában az Összeköt a víz című projektünk nyert.

Miért vágtunk bele?

Mert szeretnénk, ha minél több emberrel meg tudnánk osztani azt a meggyőződésünket, hogy sportolni jó. Úgy gondoljuk, ha megértik, hogy sportolni jó, akkor ők is kipróbálják, ezt követően mindennapjaik részévé válik majd a mozgás. Mi, itt a Tisza-partján kifejezetten az evezést ajánljuk embertársainknak. Szeretnénk, ha minél többen részesülnének abban az élményben, amit mi már ismerünk, és tudjuk, hogy jó a testnek és léleknek egyaránt. Az már csak egy bónusz, hogy mindezzel még a környezetünket is óvjuk, hiszen ez a mozgásforma szervesen integrálódik a természetbe. A projekttől azt várjuk, hogy a kiutazások során olyan megerősítést kapjunk, amellyel hatékonyabban tehetünk majd a kitűzött céljaink eléréséért. Bízunk abban, hogy a víz valóban összeköt, és az együttműködésünk eredményeképpen nem csak fizikálisan, hanem szellemileg és lelkileg is feltöltődve indulhatunk majd egy újabb kihívás felé.

Az aradi utat azért választottuk, mert Arad és Szeged között valóban egy élő kapocs a Maros. Előzmény, hogy jómagam aradi gyökerekkel rendelkezem, és egyszer már valósítottam meg egy Arad–Szeged vízitúrát, 2011-ben, de akkor csak magánemberként. Az evezős társainkkal néhány éve tervezzük, hogy szervezünk egy nagy, csoportos, határon átívelő, négynapos víziturát, de eddig ez még nem sikerült.

A túra július 24. és 27. között négy szakaszban valósult meg. Összesen 25-en eveztünk hét túrakenuban. A pályázati kiírásban eredetileg csak két főre terveztük ezt a túrát, de úgy gondoltuk, ha már csináljuk, akkor próbáljunk másokat is bevonni, és ez sikerült is. A szervezésben és a megvalósításban mellénk állt a Szegedi Vizisport Egyesület, amely biztosította a hajókat, lapátokat, mentőmellényeket és az utazáshoz szükséges mikrobuszokat.

Nagy izgalommal készültünk mindannyian: sátrakkal, hálózsákokkal, tartós élelmiszerrel, sportos ruházattal, naptejjel, szúnyog riasztóval és powerbankkal, hogy azért a civilizációtól mégsem szakadjunk el teljesen. Izgalmunk akkor fokozódott igazán, amikor a Szegedről indult két kerékpáros társunkat vártuk az aradi Csálai-erdőben, a Maros-ártér tájvédelmi körzet területén. Már sötét volt, amikor dr. Csonka Csaba és fia megérkezett a több mint 116 km letekerése után. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, amiért ezt bevállalták és meg is valósították.

Már az első éjszakánkat is sátrakban töltöttük. Hétfő reggel, kiegészülve az aradi West Sport Klub tagjaival, vízre is szállt csapatunk. Érdekes módon már az elő pár száz méteren felborult az egyik hajónk, szerencsére éppen evezős fiatalok ültek benne, így nem okozott nekik problémát a partig úszás, majd az ismételt beülés.

Kényelmes tempóban, gyönyörű napsütéses időben lapátoltunk a békésen kanyargó, lenyűgöző természeti látványt nyújtó folyón. Időnként megálltunk, megpihentünk, megmártóztunk a kellemesen meleg vízben. 

Az előre megbeszélt időben megérkeztünk a pécskai partvonalhoz, ahol a Látogatóközpont vezetője, Czuvek Elemér várt minket, aki nagy lelkesedéssel mutatta be nekünk a helyi látványosságokat. Nem sokkal később találkozhattunk Antal Péter helyi polgármesterrel, aki mindannyiunkat vendégül látott egy ízletes, bográcsban készült pörkölttel. Hálásak vagyunk, amiért a Látogatóközpont területén verhettük fel sátrainkat. 

Másnap következett a túra leghosszabb (47 km-es) embertpróbáló szakasza Nagylakig. Tanulság, hogy legközelebb ezt a szakaszt fel fogjuk osztani. A határhoz érve a román, illetve a magyar határőrök köszöntöttek, majd ellenőrzés után átengedtek minket az országhatáron. Táborverés után egy finom paprikáskrumplit dobott össze a csapat. A nagylaki éjszakát teljesen nomád körülmények között töltöttük, és még egy hajnali kiadós esővel is megajándékozott minket a természet. 

Sátorbontás után, a felszakadozó felhőzet alatt, a látványosan „párolgó” folyón evezgettünk, többször összekapaszkodva, időnként meg-megállva és a vízmenti változatos madáréletet kémlelve: kócsagok, gémek, gólyák, partifecskék, sirályok, jégmadarak, kacsák… Makóra érve egy nyaraló tarületén állíthattuk fel sátrainkat, és készthettük el ismét közösen a várva-várt slambucot. Az utolsó nap tűnt a legrövidebbnek, talán azért, mert kevesebbszer álltunk meg, és már vártuk, hogy megláthassuk a Maros–Tisza-torkolatot. Végső rövid pihenőnk a „Sárgán” volt, ahová evezős társaink elénk jöttek a telepről. 

Szeretnénk minden évben megismételni a túrát, minél több embert bevonni, hagyományt teremteni. Legyen Kapocs a Maros!