Otmar Szafnauer a Forma–1-es Magyar Nagydíj alkalmával elmesélte a Nemzeti Sport kollégájának, Zsoldos Barnának, hogyan jutott ki Romániából Amerikába a családja.
„Jó napot! Egészségedre! Hogy van?” – nyitotta a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját Otmar Szafnauer, a Racing Point csapatfőnöke és vezérigazgatója.
– Ezek szerint folytathatjuk magyarul is?
– Sajnos csak néhány szót tudok. Például: nem szabad!
– Talán nem véletlen, hogy a kommunista érából a tiltások maradtak meg önben. Hogy emlékszik vissza gyerekkorára?
– Egy történet erősen megmaradt bennem. Elsős vagy másodikos voltam az általános iskolában, és még létezett az úttörőrendszer – tudja, fehér ing, vörös nyakkendő. Hétéves voltam, és akkor még nem értettem, mire ment ki az egész, de utólag visszagondolva ez is hamis marketingeszköze volt a kommunista rendszernek. Minden osztályból három diák hamarabb lehetett úttörő, mint a többiek, ezzel érték el, hogy a gyerekek kiváltságként tekintsenek erre a „rangra”. Nagyon igyekeztem, hogy én is benne legyek a legjobb háromban, és amikor sikerült, megkaptam a vörös nyakkendőt, büszkén mutattam meg otthon apámnak. Erre ő levette rólam, és megmondta, hogy „másnap szépen visszaadod annak, aki adta”.
– Ezek szerint apja sem volt a Ceaușescu-rendszer rajongója...
– Egyáltalán nem. Pontosan ismerte és el is szenvedte minden aljasságát, ezért nem engedte, hogy úttörő legyek. A következő évben aztán elköltöztünk Amerikába, így soha nem is lettem az.
– Magyarországon is nehéz volt a helyzet abban az időben, de Romániában még inkább. Mit mesélt az apja?
– Családunk története a dédnagyapám idejéig nyúlik vissza, aki az 1800-as évek végén elhagyta az Osztrák–Magyar Monarchiát, és Amerikába költözött. Bement a magyar nagykövetségre, ahol kérdezték, mi a neve. Josef Safnauer – mondta, és azért került be a nevünkbe az S mellé a z, mert ez a kiejtésnek megfelelő magyar írásmód. Nagyapám már New Yorkban született, és ott is élt 14 éves koráig, de úgy döntöttek, visszatérnek a családhoz Európába, és apám már az új határok alapján Romániában született, ám amerikai útlevele volt, mert a család a kinttartózkodás miatt nem kapott más állampolgárságot. Így alakult, hogy apám amerikai állampolgárként csöppent bele a második világháború után a kommunista Romániába, ahonnan nem engedték nyugatra. Folyamatosan visszautasították a kiutazási kérelmét, ezért a szökés mellett döntött, de elkapták a határon, és börtönbe zárták.
– Úgy hangzik, mint egy kalandos hollywoodi film története.
– Pedig minden így történt, és csak ezután jött a legfontosabb fordulat. Amíg apám a büntetését töltötte a börtönben, Richard Nixon amerikai elnök látogatást tett Romániában, és megegyezett Ceausescuval, hogy minden ott élő amerikai állampolgár elhagyhatja az országot – ez nagyjából negyven családot érintett. Nyolcéves voltam, ekkor utazott vissza a család az Egyesült Államokba, Detroitba. Ott alakult ki az autók iránti szeretetem, így lettem mérnök és jutottam el később az F1-ig.
– Milyen volt az élet Szemlakon a hatvanas években?
– Gyerekként nem volt vele bajom. Minden zöldségünk a saját kertünkben termett, a tejet a szomszéd tehene adta, a tojást a tyúkjaink tojták, volt sok gyümölcsfánk, tehát jó emlékeim vannak. Volt egy kutyánk, biciklivel bárhová eljutottam a faluban, ahol mindenki ismert mindenkit. Negyven százalékban németek, ötvenben románok, tíz százalékban pedig magyarok éltek ott. Nekem apám német, anyám román származású volt.
– Meglátogathatta apját a börtönben?
– Nem, mert nem árulták el, hogy ott van. Azt mondták, hogy a munkahelyével kapcsolatos külföldi továbbképzésen van. Persze elhittem anyámnak, de a faluban sok olyat hallottam az emberektől, amit talán nem kellett volna.
– Néha még hazalátogat szülőfalujába, a magyar határ mellé?
– Igen, most nyáron, majd karácsonykor is megyek. Vannak még szemlaki rokonaim. Amikor a kommunista éra véget ért, a németeknek megengedték, hogy Németországba költözzenek, de olyanok is voltak, akik visszatértek Szemlakra. Az unokatestvéremnek van ott egy nyári háza, és Münchenből minden évben hazajár, őt és a család román ágát is meg szoktam látogatni.
– Hogyan hasonlítaná össze a keleti és a nyugati világot?
– Életem során megtanultam, hogy a sikerek eléréséhez nagyon keményen kell dolgozni. És a kommunista rendszer nem ezt az üzenetet küldte. Az a rendszer elkényelmesítette az embereket, mert mindegy, milyen keményen dolgoztál, ugyanannyi volt a jussod. Természetes emberi reakció, hogy a többség belekényelmesedett ebbe a helyzetbe. A különbséggel az Egyesült Államokban szembesültem igazán, amely a hetvenes években tényleg a lehetőségek földjének számított.
– Kalandos életútja egy Formula–1-es istálló éléig vezette. Elgondolkodik néha azon, vajon hogyan alakult volna az élete, ha a családja nem hagyhatja el Ceaușescu Romániáját a hetvenes években?
– Két meghatározó esemény alakíthatta volna gyökeresen az életutam. Az első, ha a Ceausescu-érában kellett volna felnőnöm – fogalmam sincs, mi lett volna belőlem, és hogy alakul a jövőm. A második pedig, ha Amerika helyett Németországba megy a család, mert megvolt ez a választási lehetőség is. Végül én, nyolcéves gyerekként győztem meg apámat, hogy Amerikát válasszuk, mert annyira imádtam az ottani autókat. Az Egyesült Államokban sem volt könnyű helyzetünk, mert egyikünk sem beszélt angolul, szóval képzelheti, milyen volt az első évem ott. Apám ekkor újra elgondolkozott, hogy költözzünk Németországba – óriási szerencsémre végül nem így lett.
