Kelemen Hunor szövetségi elnök | Fotó: rmdsz.ro
Messziről kezdve: mi, magyarok, önképünk szerint európaiak vagyunk. Európaiságunk egyértelmű földrajzi és kulturális értelemben is: a görög filozófia, a római jog, a zsidó-keresztény kultúra örököseinek tartjuk magunkat. A vasfüggöny mögött a kommunista diktatúrában felnőtt nemzedékek számára Európa fogalma értékeink és egy jobb jövőbe vetett hitünk metaforája is volt. A diktatúra bukása után született nemzedékek számára már kész tény az EU-hoz való tartozásunk, számukra a kommunizmus már nem jelent semmilyen viszonyítási alapot.
Társadalomfejlődésünk szempontjából a térség nemcsak a közel félévszázadnyi kommunizmus ideje alatt, de az azt megelőző évszázadban is Európa nyugati részéhez képest lényeges gazdasági, modernizációs lemaradást halmozott fel. Régiónk Nyugat- és Kelet-Európa közé beékelődő entitás, amely jellegében inkább nyugathoz kapcsolódik, azonban a társadalom szövete, fejlettsége, tartalma történelmi okok következtében nagymértékben különbözik attól. Ez még inkább érvényes Romániára, illetve a Romániába integrálódó Erdélyre.
A kilencvenes évek demokratikus átmenete itt is felemásra sikerült. Kiépültek a demokrácia intézményei és kialakultak a piacgazdaság szabályai, de egyik sem úgy működött, ahogy elvárták tőle. Különösebb okunk nincs is a csodálkozásra, hisz sem egyiknek, sem másiknak nincs és nem volt olyan erős, évszázadnyi léptékkel mérhető hagyománya, amely kiindulási pont és használható üzemanyag lehetett volna. A hiányzó intézményi kultúrát és a lakosság intézmények iránti alacsony bizalmát a formálisan létrejövő demokratikus intézmények nem voltak képesek sem helyettesíteni, sem felszámolni.
A piacgazdaság kiépítésének igen magas árát a társadalom fizette meg. Emlékezzünk a kilencvenes évek munkanélküliségére, a hiperinflációra, a társadalom szétfejlődésére: egyik része sikeresen integrálódott az új rend játékszabályai közé, haszonélvezője lett az új világnak, a társadalom másik része pedig nem tudott eltávolodni egy '89 előtti mentalitástól, amely tartósan deprimált helyzetet eredményezett.
Elmondhatjuk, hogy a fejlődési út, amelyet Románia a rendszerváltozást követő másfél évtizedben bejárt, a társadalom jelentős hányada számára csalódást is okozott. Ennek magyarázata nem csupán a megalapozatlan elvárásokban keresendő: a politikai elit egy része mélyen alulteljesített.
A rendszerváltozás utáni nagy, konszenzuális programként értelmezhető ígéret az euroatlanti integráció volt: a NATO-ba való belépés és az Európai Unióba való integráció. Az euroatlanti integráció a társadalom döntő többsége számára nem absztrakt értékek halmazát jelentette, hanem az azonnali és tömeges jólét ígéretét – abbéli hitet, hogy a demokratizálódás folyamata és az Európai Unióba történő belépés automatikusan az életminőség nagyarányú javulását fogja eredményezni.
Be kell látnunk, hogy ennek az ígéretnek a gerjesztésében hatalmas a politikai elit és a közvéleményformáló értelmiségiek egyéni és intézményes felelőssége, még akkor is, ha részben tudatlanságból fakadt. Két dolgot nem tudtunk: egyrészt azt, hogy az Unió vezetése úgy fog kezelni bennünket, újonnan csatlakozókat, ahogy a távoli szegény rokonokkal bánnak rosszabb helyeken. Másrészt azt, hogy egy társadalom működésének, reflexeinek változása sokkal lassabban megy végbe, mint az uniós jogrend átvétele vagy az Unió intézményeibe való betagolódás.
Románia belépésével az Európai Unióba az európai integráció újabb, gyorsított szakaszába ért. Folytatódott a nyugati minták átültetése, ugyanakkor ehhez igen jelentős, eddig nem tapasztalt források is társultak. Míg 1994-ben az ország GDP-je alig haladja meg az éves harmincezer (30.376) milliárd dollárt, ami egy főre mindössze 1323 ezer dollárt jelent, a csatlakozás pillanatában, 2007-ben ez a szám 174.831 milliárd dollár és az egy főre eső jövedelem 8360 dollár. 2023-ra, 16 év alatt Románia megduplázta a GDP-jét. Ez tavaly 350.414 milliárd dollár, míg az egy főre eső éves jövedelem 18.410 dollár volt. Mindezek ellenére a lakosság jelentős része úgy érzi, hogy az életszínvonal javulása elmaradt. Ez részben magyarázható a 2008-ban kezdődő gazdasági válság hatásaival, az ahhoz kapcsolódó megszorító intézkedésekkel, illetve a világjárvány, majd az orosz-ukrán háború okozta energiaválsággal és az azóta is tartó jelentős inflációval. Ennek eredménye az egyre növekvő csalódás, az Európai Unióval kapcsolatos bizalmatlanság felerősödése. Az április elején közzétett Ipsos-felmérés szerint az Unió tagállamainak 63 százaléka elégedetlen a Bizottság munkájával, a dolgok a többség szerint rossz irányba mennek.
Közben az Európai Unió maga is átalakul.
Az alapító államok az integráció elmélyítésében látják az Európai Unió politikai-gazdasági versenyképességének erősítését, ami óhatatlanul fontos nemzetállami hatáskörökről való lemondást jelent egy szupranacionális központ javára. Ám az európai integráció mélyítésével előtérbe kerültek azok az ellentétek is, amelyek a nyugati és a közép-európai térség eltérő fejlődéséből, eltérő lehetőségeiből fakadnak. Íme néhány példa.
A volt kommunista országok, amelyek '89 után szerzik vissza függetlenségüket és tapasztalják meg ennek előnyeit, nehezebben kívánnak nemzeti szuverenitásukról lemondani Brüsszel javára.
A szíriai polgárháborúnak és az arab tavasz hatásainak következtében Európát olyan tömeges illegális migráció éri, amelyre senki sem volt felkészülve. A volt kommunista államok eltérően viszonyulnak a migráció kérdéséhez is, hiszen azok az országok, amelyeknek nincs gyarmattartó múltjuk, amelyek nem élnek évszázadok óta együtt más kultúrájú lakosok tömegeivel, nehezebben fogadják el a nyugati országok tömeges bevándorlás elősegítésére tett lépéseit, amely rájuk is kötelezettségeket róna.
A nyugati vállalkozások jelentős beruházásokat hajtottak végre a volt államszocialista országokban, hozzájárulva ezzel a térség újraiparosításához, gazdasági fejlődéséhez. Gondot jelent ugyanakkor az a gyakorlat, amely szerint inkább az alacsonyabb hozzáadott értékű munkafolyamatokat telepítik az Unió keleti országaiba, a magas hozzáadott értékűeket megtartják saját területükön.
A piacok tekintetében érvényesítik erőfölényüket és mindez társul az EU keleti országai munkaerejének elszívásával, amely mértéke már demográfiai szempontból is veszélyezteti a régió társadalmainak életképességét.
Gondot okoz továbbá az is, hogy az elfogadott normákat, direktívákat, irányelveket az alapító államok és a magországok a saját maguk igényei és lehetőségei alapján szabják meg, erős érdekérvényesítő képességükkel ritkán keresik a rugalmas megoldásokat, és ez gyakran nem találkozik az Unió keleti országainak érdekeivel és lehetőségeivel. Gondolok például a zöld átmenet célkitűzéseire: mindenki egyetért a célokkal, de kétségtelen, hogy a keleti országok egyszerűen képtelenek az elképzelt forgatókönyv szerinti erőltetett menetben megvalósítani azokat. Ma már egyre világosabban látszik, hogy az erőltetett menet az erős gazdasággal rendelkező tagállamok versenyképességét is jelentősen csökkentette, a mezőgazdaságot kiszolgáltatott állapotba taszította, és a Bizottság elnöke is kénytelen volt elismerni, hogy a hibás döntéseknek köszönhetően több mint 300 milliárd eurót vontak ki a befektetők az Európai Unióból.
Jobb tervezésre, változásra, számtalan korrekcióra, nagyobb mértékű szolidaritásra van szükség az EU nyugati és keleti régiói között, e nélkül nemcsak egy nemzeti közösség, hanem az európai országok közössége sem lehet hosszú távon sikeres és versenyképes.
Ezek a konfliktusok és a belőlük fakadó frusztráció egyre jobban elfedi azt a tényt, hogy a kelet-európai országok számára az európai uniós integráció történelmileg példátlan fejlődési lehetőséget jelent. A régió és ezen belül Románia fejlődése számottevő. Nemrégiben egy elemzés kimutatta, hogy az Európai Unió keleti tagállamai fejlődési üteme messze meghaladja a nyugati országokban tapasztaltat. A történelem során soha nem volt ilyen csekély fejlettségbeli különbség Európa két régiója között, bár ennek teljes ledolgozása egyelőre inkább a távlati vágyak közé sorolható.
Az Európai Unió a radikális átalakulás szakaszába érkezett – egyértelmű, hogy jelen formájában nem tud megfelelni azoknak a kihívásoknak, amelyek a globalizáció irányából érkeznek. Sok minden meg fog változni az Unióban, és fontos, hogy végiggondoljuk a saját szempontjainkat, érdekeinket az átalakulás összefüggéseiben.
Az őshonos nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási kisebbségek vonatkozásában olyan Európát szeretnénk, amely értékként tekint rájuk, erőforrásként a több kultúrával rendelkező személyekre. És ezt nemcsak nyilatkozatokban teszi meg, hanem keresi az elv gyakorlatba ültetésének jogi formáját. Európa nyugati felében a kisebbségi kérdés rendezettnek mondható, az elfogadott megoldások biztosítják a nemzeti kisebbségek identitásának megőrzését és továbbadását, ezek egy része számunkra is modellértékű. Az Unióban rendezetlen kisebbségi helyzetben leginkább a felvidéki és romániai magyarok, valamint a bulgáriai törökök vannak, illetve a Baltikum orosz kisebbségei, bár az ő helyzetük inkább biztonságpolitikai kérdés.
Amit romániai magyarként a saját jogainkról, jövőnkről elképzelünk, az csak az Európai Unió keretén belül, annak értékrendszerében valósítható meg. Erre a kérdésre az a válasz, amely szerint ez nemzeti hatáskör, nem elfogadható. Az Európai Szén- és Acélközösség 1951-es megalapításától az Unió mai formájáig számtalan kérdés került uniós hatáskörbe. 60 millió különböző őshonos etnikai, nemzeti, nyelvi kisebbséghez tartozó polgár ügyével szemben sem maradhat közömbös egyetlen uniós intézmény sem. A Minority SafePack (MSPI) útépítést jelent. Az mindig sok erőfeszítést és türelmet, állandó munkát igényel és nem kevés újrakezdést feltételez. Mi ezt tesszük évek óta. Ezt a munkát abbahagyni nem szabad.
A térség stabilitása, biztonsága szempontjából kiemelten fontos a szociális összetevő – az Európai Unió polgárának lenni önmagában egy méltósággal megélhető életszínvonalat kell hogy jelentsen. A társadalom stabilitásának alapja a középosztály kiterjedtsége és biztonsága, az utóbbi évek társadalmi zavarai mögött éppen ennek a rétegnek az elbizonytalanodása, lecsúszástól való félelme húzódik meg. A felvilágosodás eszménye az embert tette értékpiramisa csúcsára, nem a nagy multinacionális cégek profitszempontjait. Igen, ez a gazdaság szempontjából akár pillanatnyi látszólagos hátrányt is jelenthet, amelyet azonban egyéb területeken, például a munkaerő képzettségbe való beruházás vagy a gazdasági környezet javítása terén lehet kompenzálni.
Kül- és biztonságpolitikai szempontból erős, érdekeit képviselni tudó, magát katonailag megvédeni képes Európát kívánunk. Háborús időket élünk, globális fegyverkezés zajlik. Ehhez képest az Európai Unió sem a határait, és amerikai segítség nélkül önmagát sem tudná megvédeni. Ilyen bizonytalan geopolitikai helyzetben megengedhetetlen, hogy egy globális gazdasági erőközpont védelmi értelemben ennyire kiszolgáltatott legyen. Ma nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a konfliktus, a háború, ami a szomszédságunkban zajlik, mekkora kiterjedésű és mikor lesz annak vége. Különösebb kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy nem 2022 februárjában kezdődött, hanem sokkal korábban. Én ezt 2008-ra teszem, az Oroszország és Grúzia közötti háború idejére. Ezt követte a Krím-félsziget elcsatolása és innen már csak egy lépés volt a teljes orosz-ukrán háború kitörése. Új világrend van kialakulóban és nem lehet mindegy számunkra, hogy ebben hol lesz az Európai Unió helye.
Az európai integráció mélyítése szempontjából fontos, hogy az olyan ütemben történjen, ami az Unió keleti országai számára is teljesíthető. A kétsebességes Európa gondolata az Unió kohéziója ellenében hat, ezért nem fogadhatjuk el a tartósan másodrendű státust. Fontos az összeurópai szolidaritás, az eltérő fejlettségű régiók sajátos szempontjainak figyelembevétele és az ehhez igazított tervezés: sikeres, versenyképes és a világban befolyását megőrizni képes Európánkat csak együtt valósíthatjuk meg. Térségünk elmúlt kétszáz évének egyik fontos kihívása a jó értelemben vett modernizáció, amely mindig a hagyomány alapján áll. A hagyomány nem béklyót jelent, hanem állandó erőforrást. Ehhez kérünk támogatást és türelmet.
Végezetül az európai parlamenti jelenlétünkkel kapcsolatban lenne néhány megjegyzésem. Kérdés, hogy az általunk reális célként megfogalmazott két mandátum mire elégséges.
Parlamenti arányunk valóban alacsonynak mondható, de az Európai Parlament nem csupán egy „törvénygyár”, ahol az egyedüli szempont a szavazatok száma – annak a különböző határozatok, rendeletek vagy irányelvek elfogadásában való részvétel hatalmi jellegén túl további, számunkra fontos funkciója is van.
Kiemelten fontos a képviseleti funkció, a reprezentativitás, annak a felmutatása, hogy Erdély Románia általi bekebelezése után száz évvel még mindig van itt egy olyan nagy lélekszámú magyar közösség, amely saját jogon parlamenti képviseletet tud szerezni Európa egyik fontos döntéshozó fórumában. Igen, az Európai Parlamentben el tudjuk mondani, milyen értékeket vallunk, milyen Európát szeretnénk, és azt hogyan kívánjuk megvalósítani, elképzeléseinkhez pedig partnereket tudunk találni. Választási programunkat elképzeléseinkkel, terveinkkel elérhetővé tettük a junius9.rmdsz.ro honlapon.
Mozgásterünk jó példája a Minority SafePack kisebbségvédelmi kezdeményezés. Kétségtelen siker, hogy a parlament kétharmadát ügyünk mellé tudtuk állítani, bár a konkrét joganyaggá váláshoz további intézmények együttműködése is szükséges. A kezdeményezés hangsúlyos igénybejelentés az átalakuló Unió felé: olyan Európát szeretnénk, amelyben a nemzeti kisebbségek is otthonukra lelnek, amelyben számukra is biztosított a többségtől eltérő identitásuk méltósággal való megélése.
Azért kell minderről beszélni, mert a június 9-ei EP-választás nem egyszerűen egy a választások sokasága közül. 2024 döntő év lesz Európában is. Arról döntünk, hogy milyen irányba menjen tovább az Unió, ám ahhoz, hogy ebbe beleszólhassunk, nekünk is ott kell lennünk. Ha azt akarjuk, hogy legyen hangunk Európában, hogy megőrizzük fejlesztési forrásainkat és bővítsük jogainkat, mindenkinek el kell mennie szavazni: csak így tudjuk megőrizni az erdélyi magyarok képviseletét az Európai Parlamentben.
Kelemen Hunor,
az RMDSZ elnöke
