Alighanem az utolsó élő embert találta meg Magyar László újságíró 1930-ban azok közül, akik még személyesen találkoztak az aradi vértanúkkal – írta tavaly márciusban a Délmagyarország archív sorozatában. Alább az egész cikket közreadjuk.
Murka néni akkor már 95 éves volt, emlékeit foszlányokból állította össze, de mindig újra meghatotta, amikor felidézte, hogyan simogatta meg tizenéves fejét a halálra készülő Damjanich János. A Délmagyarország 1930 karácsonyi számában megjelent riporthoz Murka Andrásnét a szegedi Zoltán utcában kereste fel Magyar László. A néni kis konyhájában a meleg kályha melletti díványról mesélte el történetét, míg az újságíró fehér hokedlin hallgatta őt.
Murka néni 1849 októberében 13 éves gyereklány volt Aradon, s éppen Karády Ignáchoz járt gyereket pesztrálni. A tekintetes úr magyar érzelmű volt: „De sokszor láttam sírni, amikor vége lett a magyar világnak, amikor az udvarunkon botozták véresre a fehérkabátosok a mi tisztjeinket…" – mesélte.
Egy ízben elkísérte az aradi vár börtönébe is, amikor élelmet vitt az ott bezárt tábornokoknak. Karády Ignác kosarakba rakatta az ételt, a nagy kosarakat a cselédek vitték utána, a lányka pedig a kis tésztás kosárral ment mögöttük a várba. A tábornokok együtt voltak egy nagy kazamatában. „Leginkább arra a szakállas tábornokra emlékszem közülük, ejnye, hogy is hívták? Damjanovics? Nem, Damjanich! A gazdámmal nagyon jó barátságban voltak. Összeölelkeztek, megcsókolták egymást és láttam, hogy a gazdám könnyezik. Az én arcomat is megsimogatta. (…) Aztán nem láttam őket többet, csak arra emlékszem még, hogy később egyszer a gazdám behúzódott a legbelső szobába és ott hangosan sírt. Ezen a napon végezték ki a vértanúkat. Olyan furcsa nap volt. A városban fekete üvegeket árultak, hogy az emberek azon nézhessék a napfogyatkozást. Az uccákon nem járhatott senki sem. Mi, gyerekek az udvaron voltunk, vizet öntöttünk valami dézsába és abba néztük, hogyan fogy el a nap. Úgy emlékszem, hogy egészen elsötétedett.”
Murka Andrásné arra is emlékezett, ahogyan az osztrák katonák nagy üstökben égették a rengeteg Kossuth-bankót. A lángoló papírdarabok szálltak a levegőben, annyi pénzt azóta sem látott egy helyen.
Aradon volt akkor is, amikor az osztrákok a várból ágyúzták a várost. Nem nagyon érzett veszélyt, amíg az egyik ágyúgolyó oda vágódott be, ahol nemrég megállt.
Az idős asszony még a nagy árvíz előtt ment férjhez Murka András színházi zenészhez, és Szegeden, Felsővároson telepedtek le, amíg a víz el nem vitte az utcájukat. Hiába biztatták őket, hogy oda nem ér majd fel az ár, egykettőre víz alatt volt minden. Ekkor már nyolc gyerekük volt, ölben vitték át őket a felsővárosi Rossztoronyba (bizonyára a régi „tornyos iskola" tornya a mai Dózsa György Általános Iskola helyén), ahol a többi menekült is meghúzódott. Előbb az alsó szinten telepedtek le, de a víz ide is betört, fel kellett húzódniuk az emeletre. Később innen mentette ki a családot a tehetős szegedi cigányprímás, Erdélyi Náci. Felsővárosról a Tisza-töltésre jutottak, ott pedig hajóra szálltak és Orosházára mentek, majd onnan Aradra. „Minden gyerek kapott jó, meleg ruhát. Húsvétkor még kalács, meg bor is jutott. Akkor jobban szerették egymást az emberek, mint most. De másmilyen is az aradi nép. Nem olyan, mint a szegedi. A szegedi valahogy gőgösebb, hidegebb” – emlékezett vissza.
Murka Andrásnéhoz Aradra ment a történelem: „Láttam a királyt húsz éves korában, Aradon, meg az amerikai császárt, Miksát, aki akkor tizenöt éves lehetett. Együtt voltak Aradon. De láttam egyszer Kossuth Lajost is. Nagy ünnep volt ez. Az egész várost kivilágították, még a kis erdőt is. Nagyon szép ember volt Kossuth Lajos, mintha most is magam előtt látnám.”
Murka Andrásné haláláról 1934. szeptember elsején számolt be a Délmagyarország, ugyancsak Magyar László révén. 1934-ben gyermekei közül már kevesen éltek, de számos unokája, dédunokája és ükunokája nyomán bizonnyal ma is élnek még utódai.
