Toldi nyomában – Határtalanul!

Nagy élmény volt találkozni az ottani magyar diákokkal, akik nagyon kedvesek és szimpatikusak voltak. Néhányan közülünk most lépték át életükben először a határt, így már az utazás eleje is izgalmas volt számukra. Bár tanáraink jó előre figyelmeztettek, mégis meglepő, vagy inkább szokatlan volt, hogy Aradon, a városban nagyon kevesen beszéltek magyarul. Szerencsére, a gimnáziumban mindenki tudott magyarul, így a diákokkal jól megértettük egymást.

Utunk első állomása Világos volt, ahol megnéztük a Bohus-kastélyt, és azt az asztalt, ahol a magyar csapatok vezetője aláírta a fegyverletételt. (Ez csak legenda, Görgey Artúr honvédtábornok szóban egyezett meg az orosz cári seregek parancsnokaival, de elképzelhető, hogy a tárgyalások annál az asztalnál folytak – a szerk.). Utána az osztály egy része elindult a világosi várhoz, de a hegymászás többeket visszarettentett, ők a kastély parkjában nézelődtek az osztályfőnökkel, Komárominé Sipos Katalinnal, aki elmesélte, hogyan történt a fegyverletétel, hol álltak a tisztek, és hol a hadsereg. Mások félúton fordultak vissza, de néhányan hősiesen megmásztuk a hegyet. A látvány, ami elénk tárult, minden fáradságért kárpótolt bennünket.

Innen Máriaradnára mentünk, ahol megnéztük a kegytemplomot és a csodatevő oltárképet. A plébános mesélte el nekünk a kegykép és a templom történetét. Láttuk a hívek ajándékait is, de ami itt legtöbbünknek a legérdekesebb volt, az a török ló patkójának a nyoma, amit egy kődarabbal beépítettek a templom falába, meg azok a képek, amik a szemükkel követik az embereket, illetve úgy látszik, mintha a pillantásuk követne bennünket. Érdekes volt a templom mögötti dombon a kálvária is, különösen a hívek által adományozott szobrok.

Késő délután értünk Aradra, ahol elfoglaltuk a szállásunkat, és megvacsoráztunk. Ilyen szuper szállásunk még egyetlen osztálykiránduláson sem volt! A szobák tiszták és kényelmesek voltak, az étel bőséges és finom, még a fiúknak is elég volt.

Másnap délelőtt ismerkedtünk meg az aradi diákokkal, és velük együtt utaztunk tovább Nagyszalontára, ahol Arany János született, és ahol a Toldi család élt valaha. Útközben egy aradi tanár úrtól nagyon sok érdekes dolgot hallhattunk a környékről, és az itt élő emberekről. Megkoszorúztuk Arany János szobrát, majd megnéztük az emlékmúzeumot, ami a Csonka-toronyban van. Előtte egy bácsi mesélt Arany Jánosról, az nagyon érdekes és vicces volt, nagyon felkeltette az érdeklődésünket, ahogy elmesélte, sőt eljátszotta a történeteket. Utána még megnéztük Arany szülőházát, vagyis azt az épületet, amit a helyére építettek. Ez nagyon tetszett, nagyon sok olyan berendezési tárgy volt benne, amit akkor láttunk először életünkben, és próbáltuk találgatni, hogy mire használhatták azokat. A néni, aki ott volt, nagyon kedvesen és segítőkészen magyarázott el mindent.

Nagyszalontán ebédeltünk, majd visszamentünk Aradra, ahol egy Arany Jánoshoz és a Toldihoz kötődő társasjátékot készítettünk közösen, majd egy jót játszottunk is vele.

Másnap délelőtt szintén az aradi diákokkal közösen megnéztük Arad belvárosát. Megkoszorúztuk a Szabadság-szobrot, aminek a történetét is elmesélte az aradi származású tanárnő, projektünk koordinátora Krämmer Erika. Érdekes volt, és megható is, mert úgy koszorúztunk, ahogy a nagy ünnepségeken szokás, két tanuló, egy szegedi és egy aradi, vitte a koszorút, a többiek pedig kétoldalt sorfalat álltak. Csak a díszlépés nem ment!

Utána még sok szép épületet néztünk meg, pl. a Szt. Antal-templomot, ahol volt szerencsénk Matekovits Mihályt meghallgatni, amint mesélt a templomról, és szinte mindenki itt tudta meg, hogy a 13 vértanú nem is 13 volt, mert 16 embert ítéltek halálra, de ketten súlyos betegek lettek, egy pedig megbolondult, így az akkori törvények szerint őket nem lehetett kivégezni. (Valójában 17 vértanúról beszélhetünk – a szerk.) Végül kisétáltunk az aradi vértanúk emlékhelyére, a vesztőhelyre, ahol megkoszorúztuk az emlékművet. Ez is nagyon megható volt, még a Himnuszt is elénekeltük közösen. Meglepő volt, mert azt sem tudtuk sokan, hogy a vértanúkat nem is ott végezték ki, ahol az emlékmű áll, hanem onnan nem messze, a várárokban, és eléggé kegyetlen módon.

Ez után már csak egy ebédre maradt idő a Maros partján, ahol megkóstolhattuk az igazi román micset, ami a legtöbbünknek nagyon ízlett.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat, vásároltunk román édességeket, pl. rahatot, ami legtöbbünknek furcsa volt, de nagyon ízlett. Jó volt megismerni az ottani szokásokat és kultúrát, ami azért egy kicsit más, mint nálunk, pedig Arad valamikor Magyarország része volt. Érdekes, hogy azt az időszakot „magyar időkként” említik.

Már most várjuk a tavaszt, amikor az aradi diákok jönnek Szegedre, és mi látjuk vendégül őket!

A 9/B osztály tanulói